A zenék kedvelőjeként a hangminőség mindig is fontos volt a számomra, így általában igyekszem legalább közép, de inkább prémium kategóriába hajló fülhallgatókat beszerezni elsődleges eszköznek, azonban amikor megláttam egy áruház polcán 1100 forintos áron jelen írás tárgyát, nem tudtam megállni, muszáj volt megvennem. 

  A birtoklási vágy oka több tényezőből állt össze. Először is az árhoz képest mellőzve volt a filléres műanyag csomagolás, helyette egy kompakt papírdobozzal szembesültem, amin az ízléses dizájn nagyon nem áll párhuzamban a kínai piacos árcédulával. Bizalmamat eleinte fokozta az is, hogy a képek alapján egy kifejezetten csinos eszközhöz jut a vásárló minimalista, letisztult formavilággal. A szimpátiát azonban kicsit csorbította a dobozon található feliratok némelyike. A márkanév, azaz a Hoco kapásból a Poco lenyúlásának tűnhet, azonban az olcsó kütyüket árusító cég korábban jött létre, mint a méltán sikeres mobilgyártó, így valójában nincs szó lopásról ez esetben. Ez esetben... Ugyanis a csomagoláson jól látszik egy "Honor Music Earphones" felirat is. Ez lefordítva kifejezetten ostobán hangzik azonban elég nehéz nem rájönni, hogy a Honor szócska betűtípus terén is gyanúsan hajaz a Huawei egykori leányvállalatának nevére.

   A nem túl masszív csomagolás lehántása után, amikor már nem azon gondolkozik az ember, hogy a tech világban ki másol kit, megpillanthatjuk a tényleges eszközt. Ezután nyugtázhatjuk, hogy bár szó sincs itt prémium anyaghasználatról, vagy a nedvességet kizáró résmentes illesztésekről, de szerencsére külső gyártási hibák sem láthatók, a formavilág pedig továbbra is megnyerő. Természetesen bele lehet kötni, hogy a vezetékes megoldás már ódivatú, a kábel pedig vékony és emiatt sérülékeny, de valószínűleg senki sem jut csődbe ha fél év után esetleg még egy 1000-est ki kell majd adnia egy ugyanilyen fülesért. Komolyabb hiba, hogy a gumiharangok olcsóságuk okán nem minden fülben maradnak bent stabilan. Természetesen két percenként az M34 sem esik ki, a vezeték miatt pedig amúgy sem kell félni attól, hogy betont ér a sérülékenyebb plasztik borítás.

   A sok kertelés után bármennyire is fájó rá kell térni a lényegre, a hangzásra, ahol a Hoco filléres fülese, nincs mit szépíteni elvérzik. A rendes basszust az eszköz hírből sem ismeri a magasak tompák, a doboz hangzás folytonos, ráadásul a hangerő sem az igazi. Ebből azonnal levonható lenne, hogy a terméket nem szabad megvenni, azonban érdemes számításba venni néhány tényezőt. Először is a Hoco M34 nem köntörfalaz, az árával tökéletesen megmutatja, mire képes: podcastek, beszélgetős rádióadások lejátszására. Erre pedig tökéletesen megfelel, egy kis szépséghibával: A dobozon úgy van feltüntetve, mintha ez egy kifejezetten zenére optimalizált eszköz lenne. Másodszor pedig el kell ismerni, hogy a termék abszolút nem helyezhető a legrosszabbak közé, hiszen többszörös áron is lehet kapni nagyobb márkáktól gyengébb hangminőségű fülhallgatót, sok esetben pedig ezek a drágább eszközök nem is feltétlenül szebbek.

   A Hoco M34 mindent összevetve egy érdekes kísérlet volt, kirándulás a legalsó kategóriába és meg kell mondanom őszintén, van az a sáros időben sátorozós buli, amihez szívesebben vinném el ezt az 1000 forintos kütyüt, mint bármilyen, kicsit is féltett prémium fülhallgatót.