A főnixként újjáéledt Motorola jelenleg a mobilpiac egyik legérdekesebb szereplője vitán felül. A cég ugyanis szokatlanul csapongó pályát ír le. Néha a belépő szintet reformálják meg egyszerű, de nagyszerű készülékeikkel, van amikor a nosztalgikus Razr név alatt dobnak piacra hajlítható kijelzős "flip" telefont, ami a Samsung babérjaira tör, olyan helyzet is adódik, amikor egy-egy különösen remek ár-érték arányú modelljüket néhány felejthető és túlárazott mobil követi. Hasonlóan kerüli a konzisztenciát az EDGE 30 széria három, nemrégiben megjelent típusa is, az Ultra, a Fusion és a Neo. A trió kétharmada egy ízig-vérig flagshipből és egy tavalyi hardverekkel felszerelt, a forint árfolyammal látszólag nem törődő ár-érték bajnokból áll, a harmadik, minden értelemben legkisebb testvér, a Neo, azonban egész más ligában próbál szerencsét.

   Ha valakinek nem mond semmit a Pantone név, nem kell tudatlannak éreznie magát, hiszen ezt, a színekkel és dizájntervezéssel foglalkozó céget nagyon kevés szál köti a mobilokhoz, nevük jelenléte az újrahasznosított kartondobozon és a készülék hátlapján azonban talán kissé baljósan, de jelzi, hogy a Neo tervezésekor bizony a külsőségek prioritást élveztek. Ez mondjuk a 4 színárnyalat közül kettőnél nem érhető tetten, a zöld és az év színének kikiáltott lilás árnyalat viszont szemrevaló, még akkor is, ha a formatervet és a túlméretezett, szögletes kameraszigetet már ezerszer láttuk más típusokon.

  Na, de mire fel ez a negatív hozzáállás, kérdezhetitek joggal, hiszen korábban kis túlzással az egekig lett magasztalva a Phonecast hasábjain a Xiaomi Civi 2, ami szintén egy, a dizájnt kiemelt helyen kezelő készülék, ráadásul a Neo esetében még olyan előnyök is felmerülnek, mint az apró, 6,28"-es képátlóval jól érzékeltethető méret, vagy a 155g-os pehelysúly. Nos, a probléma ott merül fel, hogy a Xiaomi dizájnmobilja a külsőségeken túl bőven tartogat még muníciót, azonban a Motorola a megjelenésekor 175.000 forintos, és mostanra a valutánk erősödése mellett is csak 155.000 forintosra apadt ár ellenére túl nagy kompromisszumokat kötött a lehető legfájóbb helyeken.

   Akad persze kis túlzással hibátlan része is a Neo-nak, például a kijelző és az akkumulátor. A 120hz-es P-OLED panel kis méretéből adódóan a FullHD+ felbontás mellett is magas képpontsűrűséget produkál, ráadásul helyet ad maga alatt egy ujjlenyomatolvasónak is, a mérsékelt, 4020 mAh-s akkumulátorkapacitást pedig a 68W-os vezetékes és a kategóriában szokatlan vezeték nélküli töltés, na meg a csekély fogyasztás kompenzálja. 

   A pozitívumok listája sajnos ezzel ki is fújt, ugyanis egy mobil esetén a központi lapka, az SoC nem csak a hardverigényes játékok fps számát határozza meg, de kis túlzással minden másra is kihatással van. Jelen esetben egy Snapdragon 695 5G testesíti meg a készülék szívét, ami a Motorola részéről erősen vitatható döntés volt. Ez a chip ugyanis híres korlátairól és arról, hogy eddig kis túlzással egyetlen-egy igazán jónak nevezhető mobilba sem került bele. Ennek oka, hogy teljesítményben alig múlja felül a nála egy évvel öregebb Dimensity 700-ast, viszont jóval drágább annál, amiből következik, hogy a Neo képtelen produkálni az ezen az áron megszokott Snapdragon 778-al felvértezett mobilok fürgeségét és multitasking képességét és ez még csak a jéghegy csúcsa.

   Az EDGE 30 Neo ugyanis papíron az árkategóriája egyik legjobb kamerás szettjét kapta meg. A 64MP-es főkamera OIS-t kapott, a 13MP-es ultraszéles egység pedig autofókuszt, azaz gond nélkül képes makró fotózásra, így mondani sem kell, nyoma sincs a 2MP-es vackoknak a hátlapon. A szelfikről pedig egy hasonlóan meggyőző, 32MP-es szenzor gondoskodik, ami autofókuszt ugyan nem kapott, de ebben a kategóriában ez túlzó elvárás volna. A gond pusztán az, hogy az ígéretes hardvert korlátozza a gyengécske 695-ös, ami a videófelvételeket 1080p-ben maximalizálja, illetve lehetetlenné teszi  a komolyabb képfeldolgozó algoritmusok használatát, ez pedig a kameratesztek alapján azt eredményezi, hogy a Neo még nappal is inkonzisztens, a képek közepe például gyakran túl van élesítve, míg a szélek felé drasztikus a minőségromlás, a bonyolultabb, éjszakai, vagy nagy dinamikatartományt igénylő felvételeknél pedig az alsó-középkategória tipikus korlátjai sejlenek fel, ami mondjuk a Galaxy A53-hoz hasonló riválisok miatt ennyi pénzért már elfogadhatatlanok lehetnek.

  A Motorola dizájnos újdonsága tehát egyfelől távol van attól, hogy rá lehessen mondani, hogy megéri az árát, másfelől viszont rendkívül közel is, hiszen elég lett volna a chipet kicserélni egy Snapdragon 778+-ra, vagy akár felárral a 7 Gen 1-re, kicsit dolgozni még a képalkotó szoftveren, és rögtön egy, nem csak a szemnek vonzó készülék lehetett volna, ami méltó kistestvére lett volna a remek Fusion-nek.