Gyakran lehet hallani a gyanúsan j ajánlatként feltüntetett kínai telefonok kapcsán, hogy "Olcsó húsnak híg a leve!", vagy, hogy "Kínai kacat, egy hónap után besz*rik úgyis!", ennek ellenére tagadhatatlan, hogy sokakat győznek meg a másod vagy akár harmadvonalas gyártók az alacsony árakon kínált látszólag remek specifikációkkal arról, hogy bizony ők az ideális választás, ha az ember nem akar vagyonokat költeni. Én jó darabig csak külső szemlélőként figyeltem ezt a jelenséget, de mindig is kíváncsi voltam, mégis mennyi az igazság ezekben a vádakban és mennyi azokban a méltató véleményekben, miszerint "Ez is pont annyit tud mint a túlárazott Samsung, csak ez fele annyiba kerül!".

  Éppen ezért amikor tesztelésre hozzám került a Umidigi A7 Pro, egy ízig vérig filléres kínai "csodatelefon" már tudtam, hogy ez lesz a tökéletes alany egy hosszútávú próbára. A mobil tesztelése pedig már több mint egy éve tart, az eredmények pedig, ahogy az várható volt a két szélsőséges vélemény közül egyiket sem támasztják alá maradéktalanul. Nézzük hát, mire is számíthatunk egy "nevenincs" 100 dolláros készüléktől.

Időtálló külső

  Ha van terület, ahol a Umidigi A7 Pro szinte semmit sem romlott, akkor az a külső és ez többféleképpen is igaz. Egyrészt a telefon továbbra is nagyon egyben van, nem recseg, nem kezd a hátlap elállni a kerettől és a kicsomagoláskor enyhén lötyögős gombok sem lazultak tovább, még mindig kis holtjátékkal állnak a helyükön. Ez különösen figyelemre méltó azok után, hogy a készülék kétszer is kiesett a kezemből, fröccsenő víz is érte néhány alkalommal és összességében nagyjából 80-100 kilométernyi biciklizést is kénytelen volt átvészelni egy szűk zsebben, tehát elég sokféle behatás érte.

  Másrészt a tartozékokkal sem tapasztaltam semmiféle problémát, a gyári tok még mindig bírja, és bár oldalt már kevésbé feszesen fogja a telefont, mint kibontáskor, de a készülék még rázás hatására sem esik ki belőle. Ugyanez a minőség igaz a töltőkábelre is, aminek a kábeléről a sok használat ellenére sem kezdett el foszlani a gumiborítás(ami sajnos az iPhone és a régebbi Huawei "madzagok" esetén nem mindig mondható el). 

   Harmadrészt ott van a dizájn szempontjából értelmezhető külső, ami ha lehet még ennél is kevesebbet romlott. A fényt kellemesen megtörő üveg hátlap, a fémes tapintású matt keret, a túlméretezett kamerasziget, vagy épp a vízcsepp notch mind-mind olyan tulajdonság, ami nemhogy a készülék megjelenésekor, vagy ma, de jó eséllyel még 1-2 év múlva sem számítanak majd menthetetlenül elavult megoldásnak.

Múlti média?

 Az okostelefonok evolúciója már régóta nem azon az íven halad mint egykoron. Formabontó megoldásokból és hatalmas teljesítménynövekedésekből egyre kevesebb akad, így a fókusz egyre inkább a multimédiás képességekre terelődik, legyen szó a kijelzőről, a hangszórókról vagy éppen a kamerákról. Éppen ezért tűnik logikusnak, hogy ez az a terület, ahol egy ilyen olcsó készülék menthetetlenül elvérzik és a múlt mára már elégtelennek tűnő tudását idézi csak föl, pláne több mint egy év használat után.

  A valóság azonban ennél összetettebb. A mára már vaskosnak ható alsó kávát leszámítva a képernyő még ma sem elavult. A FullHD+-os IPS panel nem pixeles, fényereje továbbra is elfogadható nappali fényben is, és az aránylag sok monoton használat ellenére sem tapasztalható rajta beégésnek semmi nyoma.

  A hangszórókkal hasonló a helyzet, hiszen bár monó hangzással kell számolni, az alsó hangkeltő kellően hangos és magas hangerőn sem torzít zavaró mértékben, és a notch fölött lévő beszédhangszóró is remekül teljesíti az elvárhatót, hiszen az utca zajában is kellően érthető a másik fél minden szava.

 Az igazán közérdekű persze az, hogy a méretre nagy kamerasziget vajon képes-e hozni azt az elvárható minimumot, amire 2021-ben szüksége lehet egy felhasználónak, hiszen talán ez az a terület, ahol az utóbbi 1-2 év hatalmas változásokat hozott. Szerencsére a Umidigi készüléke itt is jól öregedett, hiszen a két lényeges kamera, a 16MP-es főszenzor és a hasonló felbontással dolgozó ultraszéles egység szépen dolgozik, sőt az esetek jó részében még többet is nyújtanak, mint sok idén debütált belépő szintű rivális. A másik két érzékelő azonban már szót sem érdemel, ennek azonban nem a makró és mélyégszenzorok rohamos fejlődése az oka, hanem az a prózai ok, hogy ez a két apróság már a telefon kicsomagolásakor is szigorúan véve működőképes, de gyakorlatilag haszontalan eszköz volt.

A magára hagyott android esete a google fordítóval

  Egy okostelefon esetén a szoftver legalább annyira fontos, mint a korszerű hardver és ne szépítsünk, az A7 Pro, sok hasonló társával együtt nem remekelt ezen a téren és a helyzet azóta sem javult. Bár kicsomagoláskor még ez nem volt akkora hatalmas probléma, mivel a típus gyakorlatilag kétheti rendszerességgel kapta a frissítéseket, melyeknek nagyja hibajavítás volt, de volt olyan is ami új funkciókat hozott, vagy éppen a kamerából igyekezett kihozni még többet. Ezek a párszáz megás csomagok azonban nem tartalmaztak soha olyan átfogó módosításokat, melyek helyrehozták volna a menüben a félrefordításokat, vagy éppen angolul hagyott menüpontokat, melyek ugyan nem vállalhatatlan gondok, de sokat rontanak  a felhasználói élményen.

  Az pedig sajnos kifejezetten elkeserítő, hogy az első pár hónap után a korábban még gyakori szoftveres csomagok száma nullára redukálódott és a telefon a továbbiakban nemhogy javításokat, de biztonsági frissítéseket sem kap, több mint egy év után pedig erre bizony szükség volna, mert az idő felszínre hozott néhány kifejezetten zavaró bugot. Például a gesztusvezérlésnél grafikai hibák jelennek meg, de messengerből is érdemesebb a Lite használata, a normál verziónál ugyanis színes felvillanásokat hajlamos produkálni a kijelző fél órás rendszerességgel.

  Az egyetlen dolog, ami enyhíteni tudja ezt a kellemetlen helyzetet, az az, hogy egy filléres telefonról van szó, amin ennyi idő után sem jelentkeztek végzetes szoftveres hibák, a Nokián kívül pedig nagyon kevés gyártó ad ki rendszeresen frissítéseket belépő szintű eszközeire.

Csökkenő teljesítmény, növekvő hőmérséklet 

   Sajnos a negatív tapasztalatok nem merülnek ki a szoftver terén, ugyanis hardveresen is akadnak gondok. Ennek fő oka egyértelműen a Helio P23-as lapka, mely közismerten gyengécske teljesítményre képes, ráadásul 16nm-es csíkszélessége sem éppen korszerű, de már egy éve is csak az alsó kategóriában találkozhattunk vele. A kibontáskor 120.000 pontos Antutu eredmény több mint egy év után látszólag ugyan növekedett, de erről valójában csak az program új, 9-es verziója tehet, a v8 ugyanis már nem ilyen elnéző és enyhe gyengülést mutat, ami önmagában még nem lenne tragédia, de sajnos akad egy másik, sokkal súlyosabb gond is.

  A telefon ugyanis játékok vagy videózás esetén hajlamos felforrósodni, ráadásul olyan mértékben, amire maximum az Exynosos S20 Ultránál láttam korábban példát. Ez pedig egyfelől magának a chipsetnek sem tesz jót, másfelől az akkumulátort is károsíthatja hosszú távon, bár az üzemidőben jelenleg még nem tapasztalható érdemi visszaesés.

Megéri? Vannak alternatívák?

   A pozitívumok és a negatívumok ismeretében egy dolog kijelenthető biztosan: Aki minimális összeget kíván telefonra költeni és csak a legalapvetőbb feladatokra kívánja használni a készülékét, annak mindenképp megéri egy ilyen telefon. Szóbeli vagy írásos kommunikációra, hírek olvasására, vagy épp kirándulásokon néhány fotó készítésére ugyanis az A7 Pro és hasonló kaliberű társai pont megfelelnek és bár esélytelen, hogy egy prémium telefonhoz hasonlóan 5 év után is használható maradjon, de az elmondható, hogy jó eséllyel egy-másfél év után még figyelhető meg érdemi romlás rajtuk.

 Természetesen alternatívák is vannak azért. Az A7 Pro megjelenésekor a Redmi 8A kicsit drágábban gördülékenyebb élményt nyújtott, de kevésbé impozáns kivitelben, de kissé drágábban, mára pedig egyes belépő szintű Nokiák kaphatók 30-40.000 forint környékén sokkalta jobb szoftveres támogatással, de feleannyi RAM-mal és tárhellyel, valamint pixelesebb kijelzővel. Számításba vehető opció továbbá a bontott, de még garanciális mobil vásárlása is, a használt piacon pedig 30.000 forintért már egész korrekt típusok érhetők el.

 Összességében tehát a filléres kínai "csodák" abszolút nem nevezhetők hulladéknak, általában nem romlanak el pár hét után(kivétel mindig akad, de gyártási hibák még a legnagyobb cégeknél is előfordulnak), de arra sem szabad számítani, hogy egy 30.000 forintos Umidigi vagy DooGee bármikor is képes lesz felvenni a versenyt egy 60-70.000 forintos riválissal csak azért, mert a gyártó külön kiemel néhány specifikációt melyek puszta számok alapján középkategóriásnak láttatják az abszolút belépő szintű típusokat.